Lelkünk börtönébe zárva.

Ki vagyok én, vagy ki lehetek én a történeteim nélkül?

Szoktuk mondani, hogy én én vagyok, és te te vagy. Élem a saját életemet, téged pedig szabadon engedlek, hogy te is élhesd a saját életedet.

De ez valóban csak ennyi lenne? Ez ilyen egyszerű? Akkor miért nem tudunk továbblépni? Miért akarjuk megbüntetni, miért akarunk igazságot szolgáltatni? Mit akarunk visszakapni? Miért annyira nehéz a megbékélés?

Élethelyzetek, melyeket korábban tapasztaltunk:

Hajlamosak vagyunk csakis és kizárólag a megtapasztalt élethelyzetekre támaszkodni. Egyetemes igazságnak tekinteni. A múltban megtörtént, és azután így vagy úgy alakult az életem. A történéseket összekeverjük az emberrel. A történést címkézzük, minősítjük jónak vagy épp rossznak bélyegezzük. Az embert pedig aki a történésben benne volt, vagy örökre bebörtönözzük, vagy szabadon engedjük. Bebörtönzés esetén a saját Lelkünk börtönébe zárjuk, egyre mélyebbre ássuk, még a létezését is letagadjuk. A közöttünk lévő kapcsolódást látszólag végérvényesen felszámoljuk. De ezt csak így gondoljuk, hiszen valójában a Lelkünk börtönébe zártuk.

Így legközelebb, amikor az Élet hasonló helyzet elé állít minket, mint amit a múltban megéltünk, nem adunk teret az új lehetőségnek. Egy pillanatra visszatekintünk a múltba, és a tapasztalást segítségül hívva döntünk. Nem csak a helyzet, a helyzetben megjelenő emberek felett is. Pedig nem is ugyanaz az ember áll most előttünk. Ő valaki más, de mi mégis egyből megítéljük. Összekeverjük a helyzetet az emberrel. Az élethelyzet új, és most máshogy lehetne. De nem lesz máshogy, mert mi nem változtatunk. Mi magunk, ugyanazok maradtunk. Ugyanazok, akik csak ugyanúgy tudunk reagálni. Ugyanúgy, mint 5-10-15 évvel ezelőtt.

Az új embereket az előző megtapasztaláshoz mérve, nekik már esélyt sem adva döntünk a sorsuk felett. Pedig ők csak emlékeztetnek. Nem ők követték el, talán ők meg sem tennék azt, amit az előzők megtettek veled.

Érzelmi hasonmásoknak nevezzük őket. Ők azok, akik emlékeztetnek. Hasonló helyzettel érkeztek, mint amit már egyszer meg kellett élned, mindezt azért, hogy felfigyelj rájuk, hogy meglásd őket. Hasonlóan szeretetteljes, vagy hasonlóan gúnyos. Hasonlóan jóságos, vagy hasonlóan kegyetlen. Hasonló a mozdulata, vagy a tekintete. Vagy csak az, ahogy éppen rád néz, ahogy figyel téged. Még az is lehet, hogy az illata az, ami emlékeztet.

A hasonlóság miatt a figyelmedet azonnal kivívja. Minden tudatosságot rá fordítva, már csak őt látod a világodban. Valamiért vonz, kíváncsivá tesz. Kapcsolódni akarsz, pedig lehet, hogy csak a szorongást növeli benned. Mégis megteszed, pedig tudod, hogy menekülnöd kellene. Magadban csak azt mondogatod: „Annyira hasonlít valakire!” Talán azt sem tudod, hogy kire. Keresel, kutakodsz az emlékeidben. Mindennél jobban vágysz arra, hogy felismerhesd. Aztán a felismerés pillanatában megtörik a varázslat.

Már emlékszel, mert ő a jelenlétével emlékeztet téged. A hasonlósága a Lelkedben bebörtönzött emberhez vezetett téged. Felidéződnek a régi érzések, a félelmek, a bűntudat, a szégyen. Egyszerre minden újra a felszínen lett. Pedig te kitagadtad, kirekesztetted. Gondosan bezártad és eltemetted. Mondhatjuk azt is, hogy számodra halott lett. Most pedig újra éledt. Feltámadt és eluralkodott rajtad.

Az összes dühödet, és haragodat most arra vetíted, aki az emlékezés üzenetét átadta neked. Őt látod tettesnek, ő a kialakult helyzet felelőse. Ha ő nem érkezett volna meg, akkor nem uraltak volna el a legmélyebb fájó érzések. Pedig ő csak az üzenetet hozta, hogy a Lelked börtönébe zárt fogoly energiát és teret követel tőled. Belülről emészt téged. Fáradsz, és az életkedved egyre kevesebb. Amíg őt bünteted, addig a saját életedet adod érte. Hiszen a te Lelkedben raboskodik. Amíg őt nem szabadítod fel, addig te sem válhatsz szabaddá.

Ideje döntened. Újra és újra fogadod az emlékezés erejét magukkal hordozó embereket az életedbe, és megállapítod, hogy mindig ugyanaz történik, vagy feloldozod a Lelked börtönébe zárt rabot, és a büntetését a sors erejére és nagyságára bízod.

Bárhogy dönthetsz. Dönthetsz úgy, hogy a büntetésnek még nincs vége, de tudd, hogy az idő előrehaladtával egyre több energiát követel majd tőled.

Vagy dönthetsz úgy, hogy szembe nézel vele. Kegyelmet adsz, hogy a sors ne ismételje önmagát. Ne kelljen, hogy újra meg újra szembe jöjjön veled. Ne a tetteit ismered el, ne azt, amit veled tett, „csak” a lényét, semmi egyebet. Azt, hogy neki is joga van a földi élethez. Mindezt ne ő érte tedd meg, hanem saját magadért, azért hogy te szabad lehess. Nyisd ki a Lelked börtönét, add át a sorsnak a büntetés megítélését. Nem élheted a saját szabadságodat, amíg magadban valakit büntetsz és megítélsz! A saját energiáidat magadra fordítsd, és nem a büntetésre. Engedd szabadon, hogy megszabadulhass tőle.

Mondd ki most:

Én – Én vagyok, és te – te vagy. Élem a saját életemet, téged pedig szabadon engedlek, hogy te is élhesd a saját életedet.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

%d blogger ezt kedveli: